57. Vásárhelyi Őszi Tárlat

Előszó

Varietas delectat (a változatosság gyönyörködtet) avagy Érzékeny melankóliába burkolt 57. Vásárhelyi Őszi Tárlat
A Vásárhelyi Őszi Tárlatokkal kapcsolatban már mindent leírtak; - kezdhetnénk a katalógus bevezető tanulmányt ekképpen, ha a következő felvetődő gondolatunk nem az volna, hogy e mondatot is számtalanszor leírták már. Azonban végiggondolva a Tárlat elmúlt ötvenhét évének történetét az is megállapítható, bár hosszú múltra tekint vissza, mégsem nyerte el maradéktalan és evidens polgárjogát a hazai művészeti kritikaírásban. Ennek egyik oka az lehet, hogy pótlásra szorul a vásárhelyi művészet és tárlatok átfogó történetének megírása, a helyi festészet jellemzőinek történeti kontextusba való ágyazása és periodizációja, valamint az egyes generációk egymáshoz kapcsolódásának újraértékelése. Ez pontosan azért volna fontos feladat, hogy a Tárlat, mint intézmény legyen képes tisztázni a hazai kiállítások sorában betöltött múlt- és jövőbeli szerepét. A Vásárhelyi Őszi Tárlat gyakorta keresi saját létének önigazolását, hogy ellent tudjon mondani a kritizálói által repetitíven ismételgetett provincionalizmus valójában megalapozatlan vádjának. Az önigazolás keresése és a vásárhelyi Őszi Tárlatok öndefiníciója azonban nem csak a szavakban rejlik: sokszor a tények önmagukért beszélnek. A Vásárhelyi Őszi Tárlat valóban a legrégebb óta megrendezésre kerülő hazai képzőművészeti kiállítás. Jóval régebbi hagyományokra tekint vissza, mint - néhány kiragadott példát citálva - a tavaly harmincötödik alkalommal megrendezésre került Szegedi Nyári Tárlat, a viszonylag fiatal Debreceni Tavaszi Tárlat, illetve a békéscsabai Alföldi Tárlat. S akkor még nem is említettük a sokszor műfaj specifikus bi-és triennálék hosszú sorát, amelyek közül jó néhány mára teljesen eltűnt a magyarországi bemutatkozási lehetőségek palettájáról. A Vásárhelyi Őszi Tárlatok kritikusai talán azt gondolhatják, hogy a reprezentatív csoportos tárlat, mint kiállításforma már önmagában véve is anakronisztikus, hiszen kinek éri meg a piac szabályainak teljesen behódolt képzőművészeti életben, hogy nonprofit módon, „csupán" a kortárs művészet realisztikus vagy legalábbis hagyományos értelemben vett ágának évről-évre kiállítást szervezzen. Hiszen a nagyvilágban más a helyzet. A nemzetközi kortárs művészet progresszív vagy kevésbé progresszív tendenciáit általában monstre művészeti vásárokon mutatják be, ahol jól tudható, hogy nem a helyi, regionális sajátosság, hanem a regionalitáson keresztül felvillanó univerzalitás a leglényegesebb aspektus. A hazai állami fenntartású kulturális intézmények pedig főképp olyan kurátori invención alapuló tematikus kiállításokat rendeznek, amelyek a legkönnyebben illeszthetőek be a kor diktálta trendek főbb csapásaiba. A legkétségesebbek azonban mégis a nagy anyagi és presztízs profittal kecsegtető „konténer" kiállítások, amelyek kész koncepcióval és egyen-installációval utazzák körbe Európát, hovatovább a világot.
Vásárhely azonban kakukktojás. Olyan szellemiséget képvisel, amely messzemenően lojális saját hagyományaihoz, ugyanakkor hosszú történelmének folyamán képes volt arra is, hogy a konzervativizmus és provincionalizmus örökösen fenyegető árnyékán túllépve és állandóan meg-megújulva országos szinten képviselje azt a képzőművészetet, amely másutt nincsen kellőképpen reprezentálva. Bármilyen meglepő hasonlat,mégis az lehet az érzésünk, hogy a Vásárhelyi Őszi Tárlat olyan szerepet tölt be ma, a XXI. század első évtizedében, mint körülbelül 100 évvel korábban a budapesti Műcsarnokban megrendezett nagy tavaszi és őszi kiállítások. Bár amint Rabinovszky Máriusz szavaiból is kitűnik, ez akkor sem volt egyszerű feladat. Így ír 1927-ben: „A Műcsarnok nagy tavaszi és őszi kiállításainak feladata volna, áttekintést nyújtani műtermelésünk java felett, nem pedig az, hogy még olyan produktumokat is bocsásson a nyilvánosság elé, melyek a képkeretező-műkereskedőnek sem kellenek." Mint tapasztalható, azóta a budapesti Műcsarnok profilja is megváltozott. Vissza