A falevél

Előszó

Részlet a könyvből:

Első fejezet 5 perc, vagy 1 év, 100 év, 10000 év, 100000 év, teljesen mindegy. Soha nem az a fontos az úton, hogy mennyi idő alatt járják be, hanem az, hogy bejárják-e. Ez a könyv egy történet, mely valamikor 100000 évvel ezelőtt a távoli múltban kezdődött. A szellem és a lélek fejlődéséről szól. Az útról, melyen karba öltve jár a jó és a rossz, a szerelem és a gyűlölet, a közöny és a segíteni akarás, az élet és a halál. 100000 év, mely egy utat ölel föl, s az útnak a végén egy olyan világ vár az utazóra, amely csak a gyávák és a gyengék előtt tűnik varázslatnak. Az igazak és a bátrak előtt maga a létezés nyilvánul meg. Utazásunk során elindulunk a messzi múltból, amikor az emberekben az intelligenciának nem csekélyebb szikrája volt a mainál. Bejárjuk a világegyetemet, távoli kultúrákat. A lét tudatos felismeréseinek útvesztőibe eljutunk a mai idővel mért 1754-be, a Pireneusok északi lejtőjére, ahol utazásunk idegenvezetője elérte azt, amit egy tudat, egy intelligens tudat el tud érni. Anyagtalanul eggyé válni a mindenséggel, kiszakadni, majd felébredni az újjászületések illúzióláncaiból. Idegenvezetőnk egy kicsiny pireneusi faluban tudta, hogy semmi nem az, ami, s tudta, hogy nem létezik az élet. Csak hiszik az emberek, hogy élnek. Tudta ott azon a délutánon, hogy útja véget ér, de azt is tudta, hogy amire neki 100000 év kellett, az a legtöbb ember számára évmilliárdokat ölel fel. Csak a hősök, a bátrak, az igazak mernek szembefordulni a széllel, hogy széllé válva maguk is vihart kavarjanak, vagy mint lágy, langyos esti szél a lombok közt suhanjanak. Útikalauzunk mikor mindezt tudta már, nem akart semmit. Ott azon a délutánon elindult sétálni, majd halkan nevetve séta közben lassan felfénylett egy pillanatra, majd megszűnt anyaga létezni mindörökre. Fényét elfújta a szél és ő vidáman nézte, ahogy árnyék nélkül sétál tovább a réten. Ahová átjutott az az egyetlen hely, ahonnét nincs visszaút, de az egyetlen hely, ahová nem is hívnak senkit. Tudta, azon a réten nem a világot hagyta el, és nem az embereket hagyta magára, értette, érezte, az már nem az ő világa. Ott csak vendég volt, és neki tovább kell menni, még a régi világba. Ő ugyan bármikor visszamehet, mint gondolat, mely azzá válik, ami akar lenni, de ő már nem ember, az ő sorsa nem, az ő sorsuk. Vissza