A háborúról

Előszó

Joggal kelt megütközést, hogy női kéz merészel előszót írni egy olyan tartalmú műhöz, mint ez a könyv. Barátaimnak szükségtelen magyarázkodnom, de remélem, hogyha röviden elbeszélem, mi vitt rá erre, elkerülhetem a jogbitorlás minden látszatát azok szemében is, akik nem ismernek.
A jelen sorokkal bevezetett mű, életének utolsó tizenkét esztendejében csaknem kizárólagosan foglalkoztatta azt a férfit, akit elmondhatatlanul szerettem és akit tőlem, valamint hazájától sajnos túl korán elragadott a halál. Leghőbb vágya volt befejezni művét, de nem állt szándékában még életében megosztani azt a világgal; ha pedig azon igyekeztem, hogy e szándékától eltérítsem őt, gyakran - félig-meddig tréfából, félig-meddig azonban a korai halál előérzetétől vezérelve - a következőt válaszolta: "Neked kell kiadnod." Barátaim véleménye szerint ezek a szavak (amelyek ama boldog napokon gyakorta könnyeket csaltak a szemembe, oly kevéssé voltam hajlandó akkoriban komoly jelentőséget tulajdonítani nekik) teszik kötelességemmé, hogy szeretett férjem hátrahagyott művét néhány előrebocsátott sorban bemutassam. Ha e tekintetben különbözők is a vélemények, bizonyosan nem magyarázzák majd félre azt az érzést, amely leküzdeni indított azt a bátortalanságot, amely egy nő számára annyira megnehezít bármely hasonló szereplést, legyen az akár ennyire alárendelt is.
Magától értetődően távol áll tőlem, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is magamat tekintsem egy olyan mű kiadójának, amely messze meghaladja képességeimet. Csak óvó segítője kívánok lenni világra jöttekor. E szerepre bízvást igényt formálhatok, hiszen keletkezésénél és formába öntésénél is hasonlóan megadatott jelen lennem. Aki ismerte boldog házasságunkat és tudta, hogy mindent megosztunk egymással, nemcsak az örömöt és a bánatot, hanem mindazt, ami a mindennapokban foglalkoztat és érdekel bennünket, meg fogja érteni, hogy szeretett férjemet nem foglalkoztathatta egy ilyen jellegű munka anélkül, hogy én magam ne tudtam volna róla egészen részletesen... Vissza