A Kék-hegyek törzseinek titkai

Fülszöveg

India déli részén, a kéklő Nilgiri-hegyek között él egy titokzatos nép, a todák. Az európaiak csak alig kétszáz éve tudnak róluk, s csupán néhány száz főt számlálnak, s mégis etnográfusok tucatjai keresték fel őket, vaskos monográfiákat szenteltek ennek az elszigetelten élő népnek. Hipotézis hipotézis után dőlt meg, amelyek pedig mind azt igyekeztek felderíteni, hogy kik a todák és honnan jöttek. Ezekre az egyszerű kérdésekre máig sem lehet végleges választ adni, ezt Saposnyikova sem adja meg.
Ez a törzs parányi, alig számlál 800 főt. Századunk közepéig, amíg India gyarmat volt, úgy tűnt, hogy könyörtelenül kipusztulásra is ítélt, hiszen a civilizáció erőszakosan tört be életébe, megfosztotta földjétől, élete alapvető pillérétől is, a hatalmas bivalycsordáktól. S amit a todák a gyarmatosító hatalmaktól kaptak, még pusztítóbb volt, vérbaj és alkohol. A szabad India sikerrel fogott neki gyógyításuknak. 1650 körül még erős, gazdag, minden szükségessel rendelkező nép volt, akit Nilgiri többii törzsei a Föld urának ismertek el, mert szerintük: Nilgiribe elsőnek a todák jöttek. A todák nagylelkű urai voltak a földnek, szívesen megosztották földjeiket a jövevényekkel, és ezen az alapon épült ki a kapcsolatuk, amely mindenki számára gyümölcsöző volt, az állattenyésztő toda pásztoroknak csak úgy, mint a földművelő és kézműves kotáknak, badagáknak, sőt még a varázslók törzsének, a kurumbáknak is. Ez azonban már szinte csak a múlt, a gyarmati hatalmak szembefordították a törzseket, nemcsak a todák földhöz való jogát vitatták el (ez is rejlett eredetük lázas kutatása mögött, mert ha sikerül bizonyítani, hogy nem régi jövevények, akkor jogalap születik földjeik elrablásához, és az angol urak "kényesek" voltak a jogalapra).
A kötet első részében a remek tollú etnográfusnőm keresztül a todák vallanak magukról, életmódjukról, szokásaikról, hiedelmeikről, legendáikról. Járunk toda házakban, megismerjük a családot, a munkamegosztást, a férfiak és a nők helyzetét, elkísérjük a halott todát utolsó útjára, és a fiatalt a templom elé, ahol a hajnal első sugaránál kapja meg a nevét, és az első intelmet: légy jó, légy nagylelkű. De elmegyünk esküvőre is, ahol a menyasszony egy csapásra három férjet kap. Három pompás fivért. Találkozunk olyan idős todákkal is, akik nemcsak családjukat vesztették el, hanem nemzetségüket is, de olyannal nem találkozhatunk, akit a törzs magára hagyott volna, mert a todák életében sok ezer éves szokások és hagyományok az uralkodók, ezek a javak megosztását és nem felhalmozását parancsolták.
A kötet második részében a todák eredetének kérdését igyekszik feltárni a szerző, hatalmas történelmi, etnográfiai, és régészeti anyagra támaszkodva, és természetesen a saját kutatásait is felhasználva. Saját kutatásai köz tartozik egy kirándulás, amelynek az a célja, hogy eljusson Amanodrba, a holtak országába. A toda hagyományok őrzői remekül tudják az odavezető utat, sőt azt is, hogy az út egy-egy szakaszán mi vár az eltávozottra, aki elindul, hogy életét tovább élje az elhunyt rokonai között, egészen addig, amíg térdig nem kopik a lába, mert akkor Jon isten, a holtak ura visszaküldi, hogy újra szülessen.
Olvasóink kezébe igen érdekes útikönyvet adunk, amely térben a Nilgiribe visz, időben pedig úgy időszámításunk előtt vagy kétezer esztendőbe, mivel a mai todák tulajdonképpen jelentős változás nélkül azt az életet folytatják, amit Nilgiriben letelepedett őseink alakítottak ki, megérkezésükkor. Vissza