Előszó
Részelt a könyvből:
Az alibi.
Csibráky a hegyen állt s letekintett a városra. Soha ilyen pihekönnyűnek, ilyen súlytalannak nem érezte magát, mint ebben a percben. Kísértés fogta el, hogy...
Tovább
Előszó
Részelt a könyvből:
Az alibi.
Csibráky a hegyen állt s letekintett a városra. Soha ilyen pihekönnyűnek, ilyen súlytalannak nem érezte magát, mint ebben a percben. Kísértés fogta el, hogy belelépjen a tiszta, sugaras levegőbe, átsétáljon a város fölött, a napsugár aranyos szőnyegén, mely úgy csiklandozná talpát, mintha zsenge tavaszi fűben járna. Egy dalt is dúdolna, egy régi dalt, amit anyja játszott hajdan a hosszú, fekete, ómódi zongorán, lefüggönyzött ablakok mögött. Cigarettázna séta közben s ha elszédülne, megfogózna a kék füstkarikákban, át is billenne talán, mint diákkorában a gyűrűhintán...
Hullámzó, kényelmes szárnycsapásokkal egy madár szállott el előtte, ekkor arra gondolt, ha madár volna, miként paskolná suhogó szárnyaival a fénytől gyöngyöző levegőt. Úgy bukdácsolna jobbra és balra a bárányfelhők között, akár a sífutók fehér pályájukon, kerülgetve a fákat és gödröket. Éjszaka is el-elszállana erre, borzongató huhogással ijesztgetné az embereket, akik úgy alusznak fehér ágyukban, mint áruházakban a becsomagolt játékbabák.
Innen a magasból, oly megnyugtatón parányinak látszott minden, ami odalent hegyként emelkedett föléje, fenyegette súlyával, roppant arányaival. Az utca, ahol lakott, piciny rovás volt, az Üllői-út, mely annyiszor rémítette végtelenségével, keskeny szalagnak látszott, egy cérnakarikára tekerhette volna.
Vissza