Előszó
A múlt eredményeit tudva és elismerve, büszkén, a jelen felelősségét érezve, a jövőben bízva állunk egy fontos útjelző mellett. Milyen volt a megtett út, ki hogyan indította, vette át és adta...
Tovább
Előszó
A múlt eredményeit tudva és elismerve, büszkén, a jelen felelősségét érezve, a jövőben bízva állunk egy fontos útjelző mellett. Milyen volt a megtett út, ki hogyan indította, vette át és adta tovább a stafétát? Hogyan emlékeznek volt diákok, pedagógusok, azok, akik valamilyen formában kapcsolatban álltak intézményünkkel? Mit sikerült felkutatni levéltárakban, s mi a véleményük a jelenleg érintetteknek?
Évkönyvünk arra próbál vállalkozni, hogy apró mozaikokból ezt a múltat összerakja. Az emlékekben a múlt vidám és szomorkás eseményei elevenednek fel. Emberek, akik diákként, vagy pedagógusként alapozták meg és építették fel az iskola hírnevét. Az ember kötődik a hazához, az anyanyelvhez, az ősökhöz, tájakhoz, az Alma Materhez. Ez a kötődés átszövi érzelmi életét, meghatározza értelmi fejlődését. Ha vállaljuk, - és mi ezt boldogan tesszük - szükséges megismernünk, a jövő számára hitelesen megőriznünk múltunk forrásvidékét, változatos folyamát.
A most megjelenő emlékkönyvünket az 1987-ben megjelenthez hasonlóan Karászi Kálmánné igazgatóhelyettes szerkesztette nagy odaadással és szakértelemmel. A történet visszanyúlik a Szent Orsolya-rend Dombóvárra településéig, az 1915-ös iskolaalapításig. Megismerkedhetünk az 1927-ben szervezett Orsolya-rendi tanítóképzés indításának körülményeivel, azzal az iskolatípussal, mely legsikeresebb volt az iskola történetében, a legnagyobb hatást gyakorolta a városra és vonzáskörzetére.
Háborúk, emberi sorsok és központban az iskola, mely külső és belső hatások következtében képzésében a múltban és a jelenben is folyamatos szerkezetátalakításon megy át, hogy meg tudjon felelni a kihívásoknak, a hagyományoknak.
Nagy a feladat a múlt kötelez, és a stafétát most mi visszük. A jövő érdekében a jó útjelzőt kell követnünk.
Vissza