Az imádkozó ember gesztusai

Előszó

Ifjúsági kurzusainkon tapasztaltuk, mennyivel jobban közvetíthetjük a fiataloknak a test közvetítésével, mint a fej által, mit jelent a Jézus Krisztusban való üdvösség és megváltás. Így nem keveredünk vég nélküli vitákba a hitről, nem rekedünk meg tisztán elméleti szinten, ami legalábbis minden következményt és kötelezvényt nélkülöz. A test rögtön a tapasztalat síkjára helyez minket. Ott már nem lehet elméleti megfontolások mögé menekülni. Ott szembe kell nézni a dolgokkal. De egyben ez az a hely, ahol megsejthetjük, mi is tulajdonképpen a megváltás.
Ha foglalkozni kezdünk a testünkkel, ha gyakorlatozunk vele, akkor először is önmagunkkal találkozunk. Megérezzük, hogyan is áll a szénánk. Fölfedezzük, hol vagyunk túl feszültek és görcsösek, hol próbálunk önmagunkba, emberekbe vagy dolgokba kapaszkodni, hol vagyunk tele félelemmel, hol próbálunk valamit elfojtani. Testünkkel lelkünk állapotát fejezzük ki. Testünk nem hazudik. Becsületesebb, mint az értelmünk. Gyakran úgy gondoljuk, elfogadtuk már önmagunkat de az álló testtartás leleplezi, mennyire bizonytalan még ez az elfogadás. Úgy gondoljuk, erős az Istenbe vetett hitünk, de vállaink feszültsége megmutatja, hogy még önmagunkba kapaszkodunk, hogy még messze nem adtuk át magunkat igazán Istennek. A fejünkkel hiszünk ugyan, a testünkkel azonban nem. A hitnek le kell ereszkednie a fejből a testbe, csak akkor ragadja meg az egész embert, csak akkor mondhatjuk el magunkról, hogy a szívünkkel, azaz személyünk legbelső magvával hiszünk. Vissza