Előszó
Saját könyvéhez írjon a szerző előszót vagy bevezetőt? Önkínzás, de vállalnom kell az eligazítás szándékával. Nem akarom ismételgetni önmagamat s ezért alig szólok az ÖSSZMAGYAR ESZME születésének körülményeiről, az indítékokról, a magán- és közösségi élet összefonódásának meghatározóiról, hiszen e kérdéskörökkel az Olvasó, ha nem is szó szerinti fogalmazásban, találkozik majd a sorjázó lapokon. Mégis, szinte tartalomjegyzékként vagy alcímek meneteléseként, rendkívülien rövidre fogva meg kell említenem a következőket.
A legelső letartóztatásomkor sajdult belém a fölismerés: külön-külön roppant gyengék (én akkor gyermek voltam), félénkek, bátortalanok vagyunk, s már-már sírni-jajgatni sem merünk, különösképpen, ha tősgyökeres magyar testvérünk vallat és ütlegel. Az idegen ököl fáj, a magyar ököl megaláz. Az utóbbi az elviselhetetlen. Vajon, hány magyart irtott ki magyar történelmünk fal védő-ege alatt? Persze, ha tíz vallató közül akadt egy magyar, az is nagyon soknak és szégyellnivalónak bizonyult. Akkor határoztam el, hogy örökkön a megalázottakért, a kisemmizettekért, a megkínzottakért, a szegényekért fogok küzdeni életemen át. S mert a világon az általam közelebbről ismert nemzetek-népek közül a magyar a legkisemmizettebb, a legmegalázottabb, a legmegkínzottabb, a legláncravertebb, s mert az O fia vagyok, így a legtermészetesebb, hogy érette fogok küzdeni, s véle együtt azokért az idegenekért is, akik osztoznak velünk szenvedésre kárhoztatottságunkban.
A fenti jajveszeklő gyermeki gondolatok állandóan kísértettek. így aztán Marosvásárhelyen, az 1953-54-es időszakban szerveztem egy csoportot különböző álnevek alatt, főként írogató diákokból, munkásokból s néhány idősebb elégedetlen értelmiségiből. Ekkorra már nagyjából kiforrt "az ÖSSZMAGYAR eszmeiség mustja, s engem le is tartóztattak. Senki nem árult be! Utólag derült ki: a helyiség, ahol szoktunk gyülekezni, zsúfolásig volt lehallgatókészülékekkel. Március 15-re szerettünk volna egy nagyobb méretű nemzeti ünnepséget szervezni, de szétoszlattak, mi pedig minden napot Március 15-nek vélve, folytattuk ott, ahol abbahagyatták a szervezkedést. Összetörten ugyan, de az ÖSSZMAGYAR eszmeiség megszerkesztett rendszerét óva tudatomban, szabadultam ki.
Az elgondolás, a szándék mindig felkutatja, megkeresi magának a megtestesülés vélt vagy valós lehetőségét. S hogy a „véltet" összetévesztettem a „valóssal", mi sem igazolja hűebben, mint letartóztatásom megismétlődése, ami viszont ismét az elképzeléseim gyakorlati megvalósításának fontosságát sürgette.
Az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc utáni letartóztatásom és a szamosújvári megsemmisítő börtönrészleg ismertette föl vélem, hogy egyéni, családi, mikroközösségi, nemzeti, össznemzeti sorsunk alakulását is egyetemes léptékkel kell mérni a világtörténelem adott korszakának erővonalai keresztmetszetében. Ez volt a legfontosabb fölismerés. Börtöntársaim, amikor voltak, osztották véleményemet, sőt, szorgalmazták és adtak is hozzá. Mondhatom, tűzpróbás szellemi vértezetben szabadultam ki. Kinek-kinek mi jutott ajándékul: kényszermunka, kényszerlakhely, vagy éppen munkanélküliség az ország különböző fertályaiban, de lassacskán fölvettük a kapcsolatot egymással, és dolgoztunk, ki-ki a lehetőségeihez mérten. Különböző helységekben különböző körök alakultak, persze, nem önmaguktól... A HÍDVERŐK égisze alatt már „szabadabban" lehetett „működni", s ráadásul hivatalosan, az egyik nagyszerű barátunk, Bögözi Attila segédletével...
Vissza
Folytatás Microsoft-tal