Itél a Föld!

Előszó

Részlet:

Egy bot látszik először, utána egy orr, egy csúcsos fej fekete kendőben és egy vékony, púpos test, melyet a szellő lebegtet. Gyorsan közeledik a jelenség, mint valami kísértet. Bukdácsolva úszik a fekete levegőn át, zajtalanok léptei, csak a bot csörren vánnyadt kezében, ha kavicsot ér a vasszeg a bot végén. Oldalán egy háncs-szatyor kalimpál, harangoz, nyilván avégből, mert még nem húzták el a hajnalt. Gyorsan tipeg, lebeg, pörög, sürög a vajpuha feketeségen át.
Fergetegesen ereszkedik a falu alá. Vékony, lilázó szájaszéle megrezeg olykor, ahogy az öröm, az izgalom, a friss meleg, az újság ingeres íze, a türelmetlen közlési vágy felcsap, fellángol, feldobog kegyes begyéből. Most áll Bobóka néni a „szoknya" legalsó peremén, fodrán. Áll és izgalommal, pislogó pillákkal nézi az óriási viganó darázskarcsú derekát: a falu úri negyedét, a templomot és a körötte pipiskedő dölyfös házakat. Menne, rohanna, röpülne Bobóka néni, prüszköl, fujtat, neki-nekiengedi a zsilipeket, de sokat tipegett már, megállítja egy pillanatra az emelkedés, a domb, az a szép, szabályos cukorsüveg, amin a falu épült. A „szoknya", ahogyan Bobóka néni mondja. Mert neki olyan ez a falu, mint egy nagy, sok körráncú szoknya, így él képzeletében és eszerint is gondolkodik.
Így is beszél! És úgy hiszi, úgy meséli a falu születését, hogy egyszer, mikor még egy ránc sem volt rajta, csak virágok és füvek virítottak a viganón, kapzsi lábbal megrohamozták az emberek. A fürgék a csúcs felé értek. Odatelepültek. Szép, gazdag házakat építettek körbe-körbe, - mint a szoknyán az abroncs. Aztán jöttek a többiek, ezek is lekaréztak. Azután megint érkeztek sietők, ezeknek csak a harmadik ránc jutott. A szegénységnek már csak utólja került. A nagy ránc. Vissza