Petőfi útján

Előszó

Hét falun - Dunavecsén, Pencen, Borjádon, Nagyaron, Tunyogmatolcson, Koltón, Mezőberényen - és hét városon - Sopronon, Miskolcon, Sárospatakon, Pesten, Szabadszálláson, Székelykeresztúron, Segesváron - fog átvezetni bennünket a szerző, közben két országot is bejárunk, egyre Petőfi nyomában tartva. Ezek a cikkek 1955 és 1959 között keletkeztek, nem a mostani rendjük szerint, nagyobb fele a Magyar Nemzetben jelent meg, a többi más napilapokban és folyóiratokban, nem tudományos szemlékben. Az író leplezetlen célja volt: Petőfiről beszélni, közérthető nyelven, a legszélesebb tömegek számára, de "alászállás" nélkül. A keltezés, mely minden cikk végén ott szerepel, nemcsak az írás maiságát bizonyítja, hanem azt is, hogy az író eredetileg nem gondolt cikksorozatra, arra, hogy ezeket a riportokat bármiféle összefüggő füzérbe rendezze.
Amikor hangsúlyozzuk, hogy a cikkeket a kiadók fűzték füzérbe, újból hangsúlyozzuk, hogy ezek nem "kis értekezések" vagy "színes tanulmányok", hanem kétségtelenül - riportok. Írójuk, a százéves Petőfi-irodalom egyetlen "riportertípusú" kutatója, ezeket így vállalja. Aki először olvassa végig ennek a kis gyűjteménynek a darabjait, azt az élménybeszámolások sodró ereje fogja meglepni, akik pedig már találkoztak velük - ez a többség, a százezrek -, azok az egymástól függetlenül írt cikkek életrajzszerűségét fogják felfedezni, azt a tényt, hogy mily pontosan illeszkednek itt össze az eresztékek, sehol egyetlen ellentmondás. Ilyet csak az író személyes közölnivalóinál találunk: "szívem jó, sokáig bírnám a mélységet" - írja egyik helyen; "talán nem fogom látni az Ispánkútnál fellobbanni a tüzet, amelynek egyik hordozója voltam: szívem roncs" - írja más helyen, utolsó cikkében. Ez az öndiagnózis is a riporteré, egy sajátos írói modor tartozéka, a szerző érezhetően jelen van valamennyi cikkében. Valóban kalauz. Vissza