A nevelés- és oktatás-történet kézikönyve

Előszó

A nevelés és neveléstörténet fogalma

A gyermek, mikor a világba lép, oly gyámoltalan, s annyira nem tud magán segíteni, hogy, ha teljesen magára hagyatnék, el kellene vesznie. Csak a felnőttek őrködése és ápolása teszi lehetővé testi kifejlődését, s csak a felnőttek szándékos segélye által sajátíthatja el lassanként a megélhetése végett szükséges műveltséget. S a felnőttek bármily czélszerű segítsége mellett is mily hosszú az út, melyen keresztűl a gyermek emberré lesz! A testi kifejlődésre két évtizednél is több kell, s a mi a szellemi fejlődést illeti, az élet fele eltelik, mig a lélek korának műveltségi színvonalára emelkedhetik.
Egyik emberöltő a másiknak könnyíti meg a fejlődés útját, s bizonyára ez a legnagyobb szolgálat, a melyet a nemzedékek egymásnak tehetnek. Tapasztalataik, tanulságuk összes kincsét hagyják a felnőttek a maradékra, hogy így saját képükre alakítsák, és saját eszményeik után való törekvésre indítsák ivadékaikat. A felnőttek ily czélú szándékos és őntudatos működése az, a mit nevelésnek nevezünk.
A nevelői működésben különösen három tényezőt kell tekintetbe vennünk, t. i. 1. az emberrel veleszületett s bizonyos törvények szerint működő erőket vagy tehetségeket; 2. az embert körűlvevő s élte föltételeit nyújtó természetet; 3. a felnőttek tervszerű, képző hatását, vagyis a tulajdonképeni nevelést. Minthogy pedig a nevelés az embert egész mivoltában, tehát úgy testére, mint lelki (érző, ismerő, akaró) erőire nézve veszi figyelembe: ennélfogva a nevelésnek is öt különböző mozzanata lesz, t. i. testi, értelmi, érzelmi, erkölcsi, s az utóbbi három mozzanat egyesűléséből kifejlő vallásos. Vissza