Emlékkönyv a veszprémi Lovassy László Gimnázium 1953-ban érettségizett tanulóinak 50 éves találkozójára

Előszó

2003-ban találkozunk az 50 évvel ezelőtt történt érettségi vizsga emlékére és tiszteletére. Ez az év nekem is jeles évforduló. Most leszek gyémánt okleveles középiskolai tanár. Nem nagyon szeretem ezt a jelzőt Lehet, hogy valaha valami gyémánt is csillogott ezen az évfordulón, amint igaz, hogy az 50 éve végzett okleveles tanárok arany pecsétgyűrűt kaptak. Ma már sem arany, sem gyémánt nem ékesíti a jubilánsokat, csak szerény, szürke vászontokban oklevél. De a gyémántokleveles tanár cím megillet bennünket. És mi tudjuk, hogy ebben a 60 évben mi minden történt, milyen tervekkel indultunk 1943-ban, a pedagógiai erostól megszállott kis filiszterek. Mi tudjuk csak, hogy ezekből a tervekből mi vált valóra, milyen álmaink nem valósulhattak meg. Mi tudjuk, hogy melyik osztályban próbálkoztunk a javasolt módszerekkel, és melyeket választottuk szívünk szerint a szaktárgy ismeretében, szeretetében, melyik osztályban figyelték magyarázatunkat, melyik osztályban voltak minden órán a padon a verses kötetek, a drámák, a regények, a legszebb novellák, a legnagyobb irodalomtörténészek, nyelvészek, mint Horváth János, Szerb Antal, Zsirai Miklós, Pais Dezső és még sok, más, jeles szerző művei. Én elmondhattam akkor is, elmondhatom ma is, hogy az én tanítványaim ebben az „a" osztályban, akiket 1949-től 1953-ig tanítottam, megtanulták, igényelték a magyar és a világirodalom nagyjainak legjelentősebb alkotásait. És ebben az osztályban - sorolhatnám őket, de tudják ők maguk is - eljutottak az önálló elemzés-feldolgozás, irodalmi szaknyelven történő előadás szintjére. Koldustarisznya volt ez, tudom én, pénzzel soha sem volt tele ez a tarisznya, de segítettem megtölteni szellemi kincsekkel. És most, hogy az én tanítványaim, akik a hetvenedik életévükhöz közelednek, igaznak érezhetik a latin közmondást: „Ars longa, vita brevis est." Most már bevallhatom, hogy egy kicsit „kultúragresszor" voltam. Ezt az „epiteton ornans"-t egy kolléganőm akasztotta a nyakamba. Akkor meghökkentett ez a jelző, de ma már tudom, hogy igaza volt. Bizony, jól felforgattam az „ajánlott munkatervet". Az általam választott nagy írók és költők méltó feldolgozására, a kevésbé jelentősektől elragadtam egy-egy órát. Ezt a „vétséget" ma is vállalom. Azt, hogy ilyeneket megtettem, köszönöm szeretve tisztelt középiskolai tanáraimnak: a gimnáziumból Mika Annus néninek, Dr. Rózsa Anna néninek, Dr. Kenyeres Elemérné tankönyvszerző, magyar vezető tanárnőmnek, Dr. Székelyné Dr. Benedek Ilona ugyancsak tankönyvszerző, német nyelv és irodalom tanárnőmnek. Itt kell megemlékeznem a budapesti Ranolder Intézetben töltött négy elemi osztályos évemről is, ahol megtanítottak a fejben való számolásra, a szó szoros értelmében vett „szépírására, rajzolásra, festésre, tiszta éneklésre, zenére, tornára, a szép beszédre, fogalmazásra, nagy magyar költők sok-sok szép versére. A fent felsorolt tanáraim, professzoraim máig is hatnak tanári munkámra, de egész emberi mivoltomra. A jeles évforduló alkalmával - Isten áldásával boldogságot és jó egészséget kívánva - szeretettel köszöntöm a jubiláló évfolyam valamennyi egykori tanulóját! Vissza