Enyém a vár

Előszó

A mosogatóban ülve írok. Vagyis csak a lábam van benne, a többi testrészem a szárítón, melyet a kutya takarójával és a teababával béleltem ki. Nem mondhatnám, hogy kényelmes, ráadásul mosószappanszag terjeng, ami nagyon lehangoló, de ez az egyetlen hely a konyhában, ahova még beszűrődik némi világosság. Eddig azt tapasztaltam, hogy ha az ember olyan helyen ül, ahol addig még soha, ebből ihletet meríthet — a legjobb versemet például a tyúkól tetején gubbasztva alkottam. De még az sem volt valami eget rengető, így aztán úgy döntöttem, a verselést többé nem erőltetem.
A tetőről víz csepereg az esővízgyűjtő hordóba a hátsó bejáratnál. A mosogató fölötti ablakból a kilátás enyhén szólva sivár. A szétázott kerten túl, a vizesárok szélén néhány málladozó kőfal emelkedik. Még azon is túl a ragadós sárral borított szántóföldek a látóhatár végéig, az ólomszürke égboltig nyúlnak. Azzal biztatom magam, hogy az utóbbi időben ránk zúdult rengeteg eső csak jót tehet a növényzetnek, így a tavasz bármelyik pillanatban kitörhet. Szinte már látom is a zöldellő leveleket és az újra napfényben fürdő udvart. De minél inkább szeretnék napsugárban aranyló zöldet látni lelki szemeimmel, annál színtelenebb lesz a világ, amint rám borul az alkonyati szürkeség.
Az ablaktól elfordulva némi vigaszt jelent a konyhai kályhában lobogó tűz, amely előtt a nővérem, Rose elszántan feszül vasalónak - egyértelmű, hogy nem láthat jól ebben a homály-
7 Vissza