Fekete bőr, fehér lélek

Előszó

A Szántó Kovács János Területi Múzeum Fekete bőr, fehér lélek című kötetét kapja kézhez a Kedves Olvasó, melyben két elsőkötetes orosházi roma szerző mutatkozik be a nyilvánosság előtt. Lakatos Tibor költeményeivel, Lukács Béláné pedig verseinek javával és festményeiről készült reprodukciókkal.
A válogatás több szempontból is figyelmet érdemel. Lakatos Tibor a mélységből felfelé törekvő ember és lírai költő. Nem kevés, amit felvállal, amikor mindennapjainkban arra vállalkozik, hogy tisztábban, egyszerűbben és őszintébben fogalmazza meg igazságait: „Keresd magadban / A mennyországi létet, / Keresd magadban / Az egyszerűt de szépet." (Keresd magadban)

Egy költő, aki a sosem álló egekre tudja kötni álmait, nem tartozik a mindennap „verset csináló" költők közé: „Álom vagy, / A napfény édes íze. / Melyből csak egy csepp jut nekem ... Álom vagy, / De még küldesz egy csókot felém. / Mielőtt / felébrednék." (Álom vagy)

Ugyanez az érzés, a lélek más húrjaira hangolva: „Néha megfogod / Az angyalok lábát. / Néha álmodod / A boldogok álmát..." (Pillanatok) Lakatos Tibor roma költő! Sorsának, küldetésének hiteles tolmácsolója. Elkötelezettséget vállalt magára, ebben a leheletnyi öröklétben: „Fekete bánat, / Fekete tűz, / Ez ami űz. / Fehér asszony / Fehér szerelem, / Ez az életem." (Fekete tűz)

Lakatos Tibor verseit olvasva mind egyértelműbb számomra, hogy versvilágának tengelye a szeretet, s célja a morális világ lírai közegbe ágyazott bemutatása. S ez sikerül is neki, mert érzi a tegnapi csendet és a holnapi szót. Lélekben talán mindig gyermek volt, talán mindig felnőtt, ezért lett költő. Vissza