Férfiak és hősök

Előszó

Részlet a könyvből:

A reformatio előestéjén.
A protestáns egyház hűséges és meggyőződéses tagjai közt és még mindég sokan vannak olyanok, akik - a reformatio által előidézett egyházszakadásnak és az ez által okozott vallásháborúknak és évszázados viszálkodásoknak a láttára - fölvetik a kérdést: Szükséges volt-é ez az elválás az egyháztól? Nem állana-é nagyobb erővel a keresztyénség minden ellenséges hatalommal szembe: ha a helyett, hogy, imé, felekezetekre, egyházakra és szektákra oszlik, tömör és egységes hatalom volna?
Ne higyje azonban senki, hogy azok a férfiak, akiknek a reformatiót köszönhetjük, könnyelműen hagyták ott a régi egyházat és ennek az egységét bűnös pusztítási dühből rombolták szét. Az egyházat annyira szerették és annak egységét olyan magasra értékelték, hogy csupán akkor mondtak neki búcsút, mikor már a lelkiösmeret, az Isten és az isten igéje iránt való engedelmesség miatt lehetetlen volt, hogy tovább is alávessék magukat a pápa és az egyház parancsának. Luther eleinte azt reménylette, hogy a pápát az egyház romlottságáról meggyőzheti és ráveheti arra, hogy a bűnbocsánat-rendszer káros hatású kinövéseit ő maga szüntesse meg. A rosszul értesült - Luther így vélte - , a tájékozatlan pápától a jobban értesítendő pápához fölebbezett. Mikor ez a fölfolyamodása eredménytelen volt, a pápától az egyetemes zsinathoz fölebbezett, mint a keresztyén egyház legfőbb képviseletéhez. Mikor azonban, a helyett, hogy meghallgattatásra talált volna, a wormsi birodalmi gyűlésen egyszerűen azt követelték tőle, hogy tanításait vonja vissza, határozottan kijelentette: „Ha a szentírás bizonyságaival, vagy a józan ész világos érveivel meg nem győznek; nem vonhatok vissza és nem is akarok visszavonni semmit, mert veszedelmes dolog bármit tennünk a magunk lelkiösmerete ellen!" Vissza