Hangok a vihar után

Előszó

A VARCHONITÁK
Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.
Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.
E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban. A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a persák Kafhegynek.
Ezek ama mesés «aranyhegyek», - a földnek öve, melyek a pars mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal áraszsza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad az égnek azur-kék színe.
Így szól a pars mythologia.
De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága vas; a vad geoug nép - a hogy e nevet görög classicusok szokták írni - e bérczek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így neveznünk a háborút.
Valami tatárfaj volt ez, fényűzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint a hogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét, bíborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott, volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle. Vissza