Képes Krónika 1920. december 14.

Előszó

Valéria sokszor gondolkozott azon, hogy vájjon mi ingerli annyira ellene Beátát. Ő mindig igyekezett előzékeny és udvarias lenni iránta, sértésről tehát szó se lehetett. Vájjon nem bántja-e, hogy Kollár doktor a mutatkozó szükségből kifolyólag gyakran fordul hozzá kéréseivel, de hiszen nevetséges volna, ha ebben a féltékenységre okot találna. Beátától nagy gyöngeség, ha ilyesmire csak gondolna is. Vájjon el lehet-e képzelni, hogy az ő pompázó ritka szépsége mellett valaki mást észrevehessen az a szerencsés ember, akire ezek a gyönyörű ajkak csábosán mosolyognak ? A fiatal leánynak teljes önuralmára szüksége volt, hogy fenn tudja tartani azt a rideg, fagyos szerepet, amelyet magára kényszerített.
Egyik délután Valéria fáradtan tartott szobája felé. Aznap különösen sok dolga volt. Ágnes asszonyt szokásos fejfájásai vették elő és ilyenkor alig lehetett valami hasznát venni. Valéria segített a főzésnél és a befőzésre szedett gyümölcsök eltevéséhél. Azonkívül Atala, valami különös nyugtalanságtól hajszolva, szünet nélkül zavarta. Nagyra nyílt, ijedős szemekkel rótta a zegzugos homályos folyosókat, benyitogatott a szobákba és élesen kiáltott Jeliára, aki bolondul visítozott. A fiatal leány örült, hogy a kora reggeltől tartómunka után visszavonulhat.
A folyosón azonban hirtelen szemben találta magát Klárával. Ijedten szökkent hátra. Ilyennek még sohase látta. Arca ki volt kelve valami hihetetlen nagy örömtől és olyan sebesen rohant el mellette, hogy majd feldöntötte.
A könyvtár ajtaja tárva-nyitva állott, össze-visszahányt papírlapok feküdtek a hosszú asztalon és a baloldali magas, mély öblű könyvszekrénynek alsó, mindig csukott fiókjai ki voltak húzogatva. Első pillanatban csak arra gondolt, hogy ha Atala meglátja ezt a rombolásszerű felfordulást és a fiókok kinyitogatását, mértéktelenül felizgul. Közelebb lépett, hogy amennyire lehet, rendet csináljon. De az asztalhoz érve, meglepetten állott meg. Csupa régi, fakult írás tekintett reá a még sárgult, porladozó papírosokról, amelyekkel szinte el volt borítva a hosszú bútordarab, sőt néhány lap — bizonnyal heves felindulásban kapkodva elő — szerteröpködött a padlón. Első pillantásra látni lehetett, hogy csupa okiratjellegű írás valamennyi. Nehéz, függő pecsétek lógtak némelyiken és itt-ott feltűnt a Solymári-család címerének kiterjesztett szárnyú galambja.

Vissza