Magyar sportélet Csehszlovákiában (dedikált példány)

Előszó

Azt hiszem, sokan meglepődnek azon, hogy sporttörténetet írtam. Pedig ez logikus cselekvés, hiszen nemcsak irodalom-, hanem művelődéstörténész is vagyok, s így valamelyest a sport beletartozik szakmai érdeklődési körömbe. Eddigi hagyományfeldolgozó könyveimben, főleg a Két kor mezsgyéjében, a Hiányzó fejezetekben és a Tanulmányok és emlékezésekben két világháború közötti kisebbségi életünk minden területével foglalkoztam, de a sportra csak egy parányi kitérőt tettem abban a tanulmányomban, melyben a Szlovák Államot és a benne élő magyarság helyzetét, életviszonyait mutattam be. Sportmúltunk hosszú elhanyagolását nehézkes és hézagos szellemi életünk súlyos hiányosságának tartom, annál inkább, mert kisebbségi életünk folyamán csak a sportban valósult meg a kívánatos önrendelkezés. A masaryki-benesi köztársaságban a sportéletet - rövid útkereső próbálkozás után - nemzetiségi alapon szervezték meg. A ruszinok kivételével mindegyik kisebbségnek: a németnek, magyarnak, lengyelnek és zsidónak önálló, a csehek és szlovákok közös „csehszlovák" szervezetével elvileg egyenrangú sportszövetsége volt, s így magyar viszonylatban is meglepően gazdag, sokrétű sporttevékenység bontakozott ki. A szövetségileg regisztrált sportegyesületek száma meghaladta a kétszázat, és a magyar sportolók több sportágban - úszásban, vízilabdában, teniszben, asztaliteniszben és atlétikában - országosan kiemelkedő eredményeket értek el, csehszlovák rekordokat javítottak, s egyéb sportágakban is jól helytálltak.
Az igazság kedvéért meg kell mondani azt is, hogy a kommunista rendszer szilárd szakaszaiban a nemzetiségi elem ilyen „túltengéséről" nemigen lehetett írni, mert a hivatalos ideológiai szofisztika szerint ezek ellentétben voltak a közös szocialista alkotótevékenység agyonhangoztatott eszményével, követelményével. A kényszerű hallgatás következtében aztán a két háború közti magyar sportélet hovatovább süllyedő Atlantisszá vált, s közemlékezetünkből nagyrészt kiveszett. Ma már két kézen meg lehetne számolni azokat a veteránokat, akik erről az értékes kisebbségi életdarabról több-kevesebb érdemleges ismerettel rendelkeznek, s közvetlenül átélt sportélményeik vagy látott, olvasott sportemlékeik vannak. Vissza

Fülszöveg

Két háború közötti sportunk feldolgozását azért tartottam szükségesnek, mert akkori kisebbségi életünk legsikeresebb területe volt, s ezt a nagy eredményt a nemzetiségi önigazgatás tette lehetővé.
Az első világháború befejezése után keletkezett Csehszlovákiában a sportéletet nemzeti-nemzetiségi alapon szervezték meg. A magyar sportot is önálló szerv: a Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség (CsMTSz) irányította, s a legnépszerűbb sportágakban (labdarúgás, atlétika, úszás, tenisz, asztalitenisz, birkózás és ökölvívás, jéghoki, kerékpározás) szakszövetségek is működtek.
Sportegyleteink száma kétszáz fölött mozgott, s a regisztrált magyar sportolók száma 1938-ban már megközelítette a 12 000-t. Ami az eredményeket illeti: sportolóink rengeteg szlovákiai rekordot állítottak fel, s több sportágban országos csehszlovák rekordot is elértek. Szlovákiai viszonylatban az úszásban és asztaliteniszben állandóan fölényeben voltak, s az országos csehszlovák vízilabda-válogatott zömét többnyire magyar játékosok alkották.
megdöbbentő tény, hogy erről a nagyszerű sportmúltról az újabb nemzedékek úgyszólván semmit sem tudnak, s az öregek tudatából is kihullott már az emlékek nagy része. Ennek oka pedig az 1918 és 1989 között uralkodó totalitárius rendszer hagyománygyűlölete, tudatos hagyománysorvasztása és -pusztítása.
Sportkönyvemmel a hagyományromok alá került sportmúltunkat tárom fel, s egyúttal bizonyságot adok arról, milyen eredményt tud elérni a nemzetiség számára biztosított önigazgatás, önrendelkezés. Vissza