Előszó
Részlet a könyvből:
Mezei Egérné asszonyság nagyot ásított. Nem csoda. Ilyenkor már régen aludni szokott, mint ahogy az a dolgok rendje, hogy nappal dolgozzunk, éjjel pedig pihenjünk. De hát olyan látnivaló ígérkezik, amiért, úgy hírlik, érdemes fennmaradni.
- Álmos vagy, Cincikém? - kérdezte Mezei Egérné és megsímogatta a lábánál kuporgó kislányát, aki ugyancsak eljött vele, hogy láthassa a csodát. Cincike bizony álmos volt, didergett is, ezért aztán az anyja betakarta egy lehullott vadrózsafa levéllel. - Aludj csak, aranyom, majd felköltelek, ha közeledik a látnivaló.
Innét is, onnét is, végig az egész Fő-utcán beszélgettek, sugdolóztak, nevetgéltek a Nagy Erdőbeliek. Igen-igen sokan maradtak fenn, hogy megszemléljék a csodát, amihez hasonlót még senki sem látott. Bizony, nagy volt a setétség, a nap már régen lepihent, de nemsokára feljön a hold és akkor olyan világos lesz mindenfelé, akárcsak nappal. Igy hát a beszélgetők nem igen látták egymást, még Szentjános bogárék is kioltották magukat.
A Fő-ucca, valljuk meg őszintén, nem volt más, mint egy keskeny, símára taposott gyalogút, amely keresztül futott a Nagy Erdőn. A vége künn, az erdőn túl, befúrta magát az országútba, szinte beleömlött, akár kis patak a folyóba. Az országút a városba vezetett. Kalácsvárnak nevezték ezt a kis városkát és közel volt a Nagy Erdőhöz. Gyalogosan kettő, futva egy órácska alatt el lehetett érni.
Vissza