Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett

Tartalom

Fehér Béla regénye mozgalmas és melankolikus történelmi tabló a 13. század végéről. A regény elbeszélője a Kozma-kvintett egyetlen életben maradt tagjaként emlékezik vissza eseménydús életére, melynek hátterében felsejlenek a kaotikus és vad hatalmi játszmák, a történelemnek kiszolgáltatott kisember küzdelmei. Az eldugott falvakban és a királyi lakomákon egyaránt otthonosan mozgó zenekar Kun László eljegyzésén ismeri meg Anjou Izabella nevelőnőjét, Miriam Rosenblumot, és ez a találkozás egy életre megrendíti a férfiakat.

A regény elbeszélése szerint a Kézai Simontól kapott íróállványon megszülető kézirat szatirikus, pergő történet és megtört számvetés a szépség iránt mindig megújuló vággyal is, amelyet csak a művészet tud enyhíteni.



FEHÉR BÉLA: MIRIAM ROSENBLUM ÉS A KOZMA-KVINTETT (RÉSZLET)

Tíz nappal azután, hogy krónikámat körmölni kezdtem, a heti vásárban összetalálkoztam régi ismerősömmel, a nagy műveltségű Kézai Simon pappal. Új ivókutat fúrtak a Péter-templom mellett, azt jött megáldani. Láttam, hogy arca fonnyadozó, lépte rogyadozó, de azért teste egészséges, szelleme delelőn. Amint észrevett, keserű vonásai ellágyultak. Felidézte emlékeit a Kozma-kvintettről. A zajos sikert hozó jenői előadáson hallotta először az ördögtől való muzsikát, mert akkor úgy gondolta, hogy zenénket, ritmusainkat a pokolban eszelték ki az emberek megrontására. Csak később értette meg, hogy Isten küldött minket, hogy megmutassuk a szavakon túl létező világot. Akiket elrepítettünk oda, halálukig kitartó szebb lelket nyertek, de meglehet, a feltámadás után is emlékezni fognak egy-egy tetszetős futamra, vagy a fluoto traverso szívfacsaró szólójára. Megvallottam neki, éppen a zenekar történetét foglalom krónikába. Mint a Kozma-kvintett egyetlen élő tagjának, ez a mindenható által kiszabott kötelességem. Keserves a dolgom, hiszen megvisel a sok messze tűnő emlék, nehéz kiválogatni, mi fontos és mi hanyagolható, hogy krónikám ne legyen szószátyár és burjánzó.

– Kínlódom a betűvetéssel, nádtollam szüntelen eltörik, vagy ruhámra borul a tinta. Se péknek, se vízbecsüsnek, se zenésznek nem való a betűvetés – panaszkodtam, de Simon mester elnézően mosolygott, vigasztalt, tudja, nehéz munka, kitartás kell hozzá. ő is magára maradt, mert segédét, ki a színes iniciálékat rajzolta, tömlöcbe vetették. Kiderült, hogy pecséthamisító. Vízpróbának is alávetették, de akkor sem árulta el, mely nagyuraknak metszett hamis pecséteket, és mivégre. Körülnézett, a fejemhez hajolt, úgy súgta a fülembe, hogy szerinte pusztulásba rohan az ország, mélybe húzza a mindennapossá vált sandaság. Sandaság alatt minden rossz együttesét értette.

– Nem félek – legyintettem. – Az istenadta nép majd elhárítja a bajt. Rájuk mindig lehet számítani.

Erre sajnálkozott, hogy elment a józan eszem.

– Jusson eszedbe honszerző Árpád! Az istenadta nép követelte, vonuljon velük tovább napnyugat felé, amerre állítólag nagy vizek kéklenek, és irdatlan hegyek törnek az ég felé, de nem volt rá hajlandó. ő maradni akart. Maga mellé állította a vezéreket, elhallgattatták a népet. A kolostorok mélyén dugdosott régi krónikák tele vannak szemrehányással. Most más a helyzet. Most a kamasz királyért kell imádkoznunk. Az átkozott Erzsébet nem készít fel a fiát az uralkodásra. László nevelője, az átkozott Joakim is alkalmatlan a feladatra. Veszélyes, mint a lecsapó ménkő, és sunyi, mint a hiúz. Korbáccsal kéne kiverni, miként Jézus cselekedte a kufárokkal.

– Amúgy hogy megy a sorod? Sok kutat kell megáldanod? – kérdeztem, hogy másra tereljem a szót, de meg se hallotta.

– Megmondom neked, mi következik. László király hamarosan merénylet áldozata lesz. Mire szegény gyermek felnőne, és ésszel felfogná, mi folyik körülötte, már rég a sírjában fog enyészni. Életében és halálában is hemzsegő kukacok lakmározzák a húsát. – Tekintete megmerevedett, mint aki éppen meglátja a vérbe fagyott uralkodót. Kézai barátom is hosszabb krónikán dolgozik, a közepénél tart, éppen Aba királyunk történetét beszéli el. A káptalani levéltárban számos régi iratokat tanulmányozott, és borzadva látta, mennyi gyermekkirályt kellett szükségből trónra ültetni, mert atyjukat orvul lemészárolták. Aba király is így járt. A saját emberei verték agyon valami veremben. Ámen. Mielőtt az áldásra váró ivókúthoz sietett, felajánlotta a régi íróállványát. Neki kényelmetlen, túl alacsony, de nekem éppen jó lesz. Mesteri asztalos munka IV. Béla királyunk idejéből. ő újat csináltatott, annak lapja ferdébb, jobban kézre áll rajta az írás. Jól van, legyen, amit adnak, fogadd el! Estére szamaras szekéren meg is hozta két szerzetes. Valóban míves darab, ámbár kopott, fényesre könyökölt, tintafoltos. A hátulján cikornyás véset látszik: „P magister”. Ki lehetett, nem tudom. Most, hogy pulpitussal gazdagodtam, akár tudós nótáriusnak is érezhetem magam. Mártom hát nádtollamat, rovom tovább a krónikát. Fogy az idő, bizony.

Témakörök