Moldvai csángómagyar furulyás dallamok és énekek

Előszó

„A festő nem ismerheti meg a természetet könyvekből és leírásokból. Ugyanígy, a parasztzene után vágyódó zenésznek sem szabad azt halott gyűjteményekben múzeumi tárgyként megismernie. A dallam lejegyzésekor éppen az semmisül meg, ami a parasztzenét élményszerűvé teszi a zenész számára. A merev hangjegyírás képtelen a parasztzene ritmusának, hangvételének, díszítésének árnyalatait visszaadni. A parasztzene lejegyzése csupán annak csontváza; aki soha nem hallotta a dallamot vagy rokonát élő alakjában, vagyis parasztok szájából, az a hangjegyekből soha nem alkothat róla hű képet... Szerencsére vannak hangfelvevő eszközeink, amelyek segítségével megörökíthetjük." Bartók Béla 1921-ben írta le ezeket a mondatokat, mégis 75 esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a népzenegyűjtők által megörökített hangszeres és énekelt dallamok új életre kelhessenek, csak 1975-ben indult meg az autentikus népzene tanítása zeneiskolai szinten. Az oktatók jórészt maguk is gyűjtők, akik első kézből, a mesterektől kapták az instrukciókat az induláshoz és a fejlődéshez, majd az így megszerzett tudást adták és adják tovább. Ezt az első generációt azonban olyanok követik majd, akiknek már nem lesz erre módjuk. Ezért tartjuk fontosnak kiadni a legfontosabb forrásokat, mégpedig párhuzamosan írott és hangzó formában, a tanítást segítő jegyzetekkel. Az idegen nyelvek tanításában már régóta bevált a „beavatásos" módszer, amikor a növendék szinte csak hallás útján sajátítja el a kifejezéseket, mondatokat. Miért kellene tehát nekünk a zenei anyanyelv tanításánál "fonetikai jelekre" alapoznunk? A kotta maradjon meg annak, amire igazán való: emlékeztetőnek. Ezekkel a gondolatokkal bocsátjuk útjára ezt a sorozatot. Vissza