Előszó
A sakkozók világa nyilván azt tekintené magától értetődőnek, hogy egy nemzetközi sakknagymester és háromszoros magyar bajnok könyve elé, amelyben a szerző személyes életútjába ágyazott, több...
Tovább
Előszó
A sakkozók világa nyilván azt tekintené magától értetődőnek, hogy egy nemzetközi sakknagymester és háromszoros magyar bajnok könyve elé, amelyben a szerző személyes életútjába ágyazott, több évtizedes versenyzői, majd szakvezetői pályafutását vallomásos nyíltsággal beszéli el, a műfaj hagyományos szokásaihoz híven, a "királyos játék" valamelyik professzionista kiválósága írjon bevezetőt, és kétségbevonhatatlan szakértelmének a hitelével jellemezze Bilek Istvánnak a kortársi magyar sakkélet történetében és a nemzetközi élmezőnyben betöltött szerepét, legfőképpen pedig sakkozói talentumának a természetét és minőségét, ahogyan az, a pálya alkotói termésének, a válogatott játszmák saját elemzésű gyűjteményének a tükréből a valóban hozzáértő pályatárs számára kirajzolódik. Szakmai illetéktelenségem tudatában vetem papírra ezeket a sorokat, mivel jómagam nem tartozom e szakíró mesterek közé. A sakkjáték varázsa ugyan engem is fiatalon rabul ejtett, de idejekorán tudomásul kellett vennem, hogy rám aligha volna érvényes Brádt Jánosnak - a Vasas hajdani legendás intézőjének - e könyv lapjain is idézett jóslata, amellyel - még 1951-ben - az akkoriban induló sakktehetséget, Bilek István személyében Budapest újdonsült ifjúsági bajnokát bemutatta valakinek: "...ebből a srácból sakkozó lesz, nem olyan pancser, mint mi vagyunk!"
Az én jogcímem a megszólalásra más természetű. Alapja természetesen az évtizedek során barátsággá mélyült személyes ismeretség, amelynek a gyökerei messzire, ugyancsak 1951-re nyúlnak vissza az időben. Pontosan emlékszem, hogy a magyar bajnokság akkori döntőjének egyik fordulója után fogtunk először kezet, ahová egy másik sakkozó jóbarátom, Benkő Pál szurkolójaként járogattam el estéről estére. Ő ismertetett össze bennünket, miközben a néptelen éjszakai utcán sétálgatva, ők ketten Benkő aznap esti, királyindiai védelmű játszmájának a problémáit vitatták meg, fejben és zsebsakkon. Szakmai eszmecseréjükből sok mindent meg sem értettem egészen, mert ehhez a szenvedély, ugyebár, egymagában nem elegendő, de ez a körülmény sem akkor, sem azóta nem zavarta a bontakozó barátságot, amelynek ily módon mégiscsak a sakkozás volt a mágnese. A sakkjáték szenvedélyes szeretetében egymásra ismerő lelkek - a gens una sumus - respublikája ugyanis sokkalta hatalmasabb tábor, mint a FIDE nemzetközi címviselőinek ma már egyébként meglehetősen népes arisztokráciája. Mintha Casissa istenasszonya abban is rokonságot tartana a költészet istennőjével, hogy - Kosztolányi után szabadon megfogalmazva - egy cseppet sem finnyás hölgy ő sem, és egyáltalán nem utasítja el azokat, akik nyilvánvaló szeretete talán leginkább a passzív nyelvtudáshoz hasonlítóható; úgy-ahogy megértik azt a nyelvet, amelyet az igazi sakkozók közül jónéhányan művészi fokon beszélnek.
Vissza