Orpheus 3.

Előszó

Részlet a könyvből:
Juan atya mise után visszafeküdt az ágyba; nagyon gyengének, influenzásnak érezte magát, azt hitte, mise közben el fog ájulni és így vagy gonosztevőnek vagy szentnek fogják hinni az ájtatos hívek. A végén már olyan kába volt, hogy nem a sekrestye felé indult, hanem az ellenkező oldalnak, neki a püspöki trónusnak. Az Ávé-kat a ministráns mondta helyette. Inasa nemrég hozta be a reggelijét; a puha kigombolt hálóing, a paplan, a félárnyékos sarok, a már előre lehámozott sajt, a bor, az apró parafahulladékkal a garatjában, hamarosan helyrehozta. Az inas nem ment rögtön ki, féltette az öregurat a már régóta időszerű gutaütéstől; kinézett az ablakon. Egyszerre csak ijedten visszakapja a fejét: „Szent Isten, Donna Lucrezia jön; mint egy bolond, olyan." „Ide? Mért jönne most? Biztosan máshova megy." A következő pillanatban már bent is volt. Közben az inas látta, hogy nyilván elkésve, egy csomó szolga, meg miegymás emberféle szalad utána az utcán. Lucrezián alig volt valami; földigérő, lilás-rózsaszín és átlátszó hálóing; kár hogy a Hold nem ilyen színű, sokkal többet érne; fölötte óriási köpenyeg (az uráé vagy a pápáé), szakrális, fantasztikus az egész, a címer úgy ragyog rajta, mint egy halott arcán a rúzs, egy mondáin gyászoló osztentatív búcsú-csókja után. Juan atya első pillanatban ki akar ugrani az ágyból, majd túlságosan betakaródzik szégyenében. „Vidd el ezeket a vacakokat" - mondja ijedten inasának, a sajtmaradékokra mutatva a tálcán. De Lucrezia már bent is volt a szobában: „Atyám, okvetlenül beszélnem kell veled, ne zavartasd magad, maradj, ahogy vagy, én se jöttem túlzottan rituális kosztümben. A fürdőből jövök; látomásom volt vagy csak ájulásom, nem tudom, a Mária csodájáról álmodtam a víz alatt ájultomban; nem tudom, éppen erről akarok beszélni veled."
Borgia Lucrezia sovány, vékony és rendkívül aszkétikus termetén a szokásos női idomok élesebben s így kábítóbban vannak kirajzolva, mint a Rubens-szépségeken. A szája rettentő vékony, akár csak egy lila cérnaszál, melyet fércelésből még bennefelejtett az anyagban a szórakozott francia varrólány, s ez a metsző fonál egy egészen mély, kagylószerűen beesett üregben lebeg: megcsókolni őt annyi, mint egy lapos pezsgőspohár kavernáját feltölteni. Nem a vastag száj érzéki, az semmi; ahogy a görögdinnye nem gyümölcs és a dália nem virág, •- hanem ezek a lila cérnák egy homorú, halottian horpadt gödör felett. A szeme rettentő kicsi, mongolos, az orrtőnél kék csipa-funguszokkal; a haja bronzos, ezer apró karika és hosszú hullám keveréke; az egész szerelem (ha ugyan még jól emlékszem) benne van ezekben a kis karikákban és sima golf-áramokban. Vissza