Rianás

Fülszöveg

Urbán János költőként indult mintegy ötven évvel ezelőtt, s most, élete nyolcadik évtizedének kezdetén megállapíthatjuk, hogy meg is maradt költőnek. Pedig az elmúlt évtizedekben úgy látszott, hogy eltávolodott eredeti közlésformájától, a verstől, s több más műfajban kereste az önkifejezés lehetőségeit. Már első három verseskönyve után kisprózai kötettel jelentkezett, s egyetlen újabb, "közbeeső" versgyűjtemény után újabb prózakötetek következtek - felnőtteknek és gyermekeknek szánt kötetek egymás után. Ezután a krónikák, település-monográfiák, forradalmárportrék sorjáztak az urbáni életműben. Az 1962-ben megjelent Fanyar szüret után két teljes évtized múlt el, mire újabb verseskönyvvel lépett olvasói elé (Látomás a fennsíkon, 1981).
Már ez a tíz évvel ezelőtt megjelent verseskönyv is arról vallott, hogy a költő Urbán sohasem cserélte fel teljesen tollát a prózaíró és krónikás tollára. Ha vékonyabban csörgedezett is lírájának patakja, sohasem apadt el. Inkább azt mondhatjuk, hogy meglelte igazi medrét; eltávolodva a közéletiség sodrásától, meghagyta a lírát annak, ami eredeti rendeltetése: az intim hangulatok, gondok-gondolatok, az önmagával és a világgal való őszinte szembesülés kifejezésformájának.
Ha a fenti tényeket szem előtt tartjuk, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a most hetvenéves Urbán János verseskönyvvel kíván tisztelegni olvasói előtt e szép és kerek jubileum alkalmából. S mindjárt tegyük hozzá: új versekkel, melyeknek csak egy része jelent meg lapokban, folyóiratokban, könyvben pedig egyetlenegy sem.
Azon sem kell meglepődnünk, hogy az itt olvasható költeményekben mind gyakrabban találkozunk afféle számvetéssel, hetven átélt esztendő, fél évszázados költői tevékenység summájával, mérlegével. Szerzőnk mindig megelégedett azzal, hogy dalait a maga faragta furulyán szólaltassa meg - ha mind szűkszavúbban is, többé-kevésbé áttételesen, metaforikusan is, ám közérthetően. Vissza