Orpheus 2.

Előszó

Részlet a könyvből:
Tacitus
(VI.) Tiberius és vizek. A folyók. A tavak. A tengerek. És mindenekelőtt a szigetek. A száműzés szigetei; a görög sznobizmus kis szigetecskéi; és a gyönyörűség szigetei. Néha az önkéntes magányé, a lelkiismeretfurdalásé. Öblök és folyópartok. Tiberis és Tiberius. Hogy illik a név, hogy illik a tritón. Tiberius márványszobra előttem mindig vizes; iszapos, Nilus-mélyi vagy párizsi Concorde-záportól csillogó. A római vizek: kamasz-pacskolás az uszodában; perverz hírű fürdők; öreg ruék Nap-sütötte Apolló-szobrok és izzadságszagú frottir-törülközők között. Tiberiust sohasem tudom ilyen vén sodomitának elképzelni; mindig kamasz, oxfordi diák, érdes-lila, sirloin-piros arcbőrrel. A züllöttségében is sportos, kerítőnői sunyiságában vagy idegbeteg barokká cifrázott halálfélelmeiben is spártai, stoikus, mint a Traján-oszlop domborművei. A víz kontrasztjai: csillogó sport, hencegő egészség (floridai vagy kaliforniai), - és a legősibb élet misztikus alapanyaga. De a tritónok cambridgeiek és nem freudiak. Valamelyik francia film-magazinban láttam két fényképet egymás mellett: a „fehér" és a „fekete Vénusz". A fehér: ruhátlan görl volt; empire-psyché a melle, hasa, csípője; csupa klasszikus áttetszőség, a soványság és susogó parabolikusság mindennél elementárisabb érzékiségével. Milyen suta fadarab az Astarték banánfürthöz hasonló ezer melle vagy pöfeteg csípője az ilyesmi mellett. Ezen a testen aztán valami angolszász fej. Pillák és rúzs. S mellette a „fekete": az volt Tiberius! Bronzszobor, mely a valóságban csak sötét-zöld s egy kút közepén állhat. A szél rá-spriccel minden vizet, úgyhogy feketének látszott. Ez a csillogó, bronz-kopasz, bronz-kongó, bronz-hazug has, a puritán, euklidesi, ujj-lenyomatú köldökkel a közepén: számomra Róma, a ,,ius'' csillogó józansága, a humanizmus keserűsége és perverzitása: s noha női méh unduláló sisakja, a Tiberius fiú-szerelmeinek emléke. Pedig az igazi portrét is szeretem, azt a par excellence nem-zsidó, kamaszosan frou-frou-s londoni fejet, a ráhajtott tógával. Mint egy Vesta-szűz vagy a Gracchusok anyja. A Tiberis-parti kertekben bolyongott. A római kertek! Itt kertebbek. Volt Egyiptomban kert? Babylonban? Otromba dzsungel; tigrisek, istenek és valami kabbalisztikus monumentalitás. Semiramis: hatástalan; garden-appealje zérus. Kínában? A festményeken szépek a tájak: a füstölgő, tea-gőzös Buddha-semmi, és igaz, mámoros analízis lapjai, selymei. De túl nihilisztikusak vagy túl valóságosak. Sors és impresszió rossz zöngéivel telvék. A japán? Undo the cherries, dear, since there's no help, undo the cherries... A görögök? Ott csak meszes falakat látok, arab faluk homokját és fehérjét. Görög virág? Nonsens. Olajfa? persze: fehér, ezüstös, hideg, absztrakt, és valami émelyítő illat. Ha Diogenes a hordóban parfűmözi magát. Vissza