Szerelmes kalandorok

Előszó

Részlet a könyvből:
Az újságíróik nekikészülődtek a Clint Maroon-interjúnák. Minden lehető alkalommal meginterjúvolták az öreg Maroon ezredest, akiben - bár kerülte a nyilvánosságot, sohasem viselt közhivatalt és valójában nem is volt ezredes - megvolt az a mágneses, különleges egyéniség, ami a jó „cikkanyag" lényege. És ezt nem a gazdagsága tette. Amerikának legalább ötven embere volt olyan gazdag, mint ő. Bizonyára nem is a társadalmi helyzete. Sem ő, sem a látványosan szép Clio Maroon sohasem vitt szerepet a szigorúan vett newyorki társaságban. És magas kora sem lehetett kizárólagos oka annak, hogy a riporterek összegyülekeztek saratogai szállodai lakosztályába, most, a nyolcvankilencedik születésnapján. Hiszen az újságírók ugyanilyen örömüvöltéssel vetették rá magukat, amikor harminc esztendős korában váratlanul megjelent a köz színterén. Aztán körülrajzolták azon a hatvan esztendőn keresztül, ami azóta eltelt; akikor is, amikor negyvenéves lett, aztán amilkor délcegen átlépte a félszázados határvonalat, majd (hatvan esztendős korában, amikor úgyszólván még egy szürke szál nem akadt vörösesbarna hajában, amelynek pontosan olyan színe volt, mint az érett dohánylevélnek; ugyanígy estek neki hetvenedik, nyolcvanadik, nyolcvanötödik születésnapján. És ha Clint Maroon egy régi festményt, vagy egy új jachtot vásárolt, besszre játszott, vagy távozott az Egyesült Államok elnökétől egy barátságos eszmecsere után, áramvonalasra alakította át valamelyik vasútját, vagy egymilliót ajándékozott jótékonysági, vagy tudományos célokra, megnyerte a Grand National-t, vagy korcsolyázni tanult (texasi multjára utaló, kissé karikaszerű lábával) mindannyiszor megrohanták a riporterek:
- A Times-től vagyok Mr. Maroon... a Herald Tribune-tól, ezredes... a News-tól... az American-től... a Sun-től... a Post-tól... a World Telegram-tól... Lapom tudni szeretné, igaz-e, hogy... Vissza