Történetek életre-halálra

Előszó

A háború előtti utolsó percekben Az ember tragédiája filmváltozata készül: föld alatti komplexum betonfalai közt visszhangzik az utolsó rendezői instrukció. Lucifert Latinovits Zoltán alakítja, szürke öltönyben, napszemüvegben. Befűzik a filmet, vetítés a mélygarázsban. Újra ketyeg a birodalmi óra, riadó hírei futnak szanaszét. Kronosz helyett kairosz: a folyosó falára felszerelt vörös jelzőfények együtt lüktetnek egy tápoldatban dobogó szívvel. Ha csak önmagában vizsgáljuk, morfondírozik a biológus, tulajdonképpen minden élőlénynek egyenlő joga van az élethez. Szikéjét végighúzza a kisállat hasán, a bőr szétnyílik, odabenn minden szerv koromfekete. A tudós elgondolkodva pillant fel. Nem várt ilyen gyors sikert. Ezek a tengerimalacok mégiscsak tehetetlenek, hatalmunk van fölöttük, mert az élet alacsonyabb rendű formáit ismerjük fel bennük. Abból, ami történik velük, semmit sem értenek. Fekete doboz a vezérlőpulton, kábelek futnak belőle szanaszét. A parancsokat továbbító vezetékek, kapcsolók, relék emberekben folytatódnak, akik engedelmesen követik, amit az élet magasabb rendű formái diktálnak nekik, mely formák magasabbrendűségét kellóképpen bizonyítja a jól működő tápláléklánc, melynek függelékei, járkál fel-alá Latinovits. Szerencsés az a kor, melyben egyéni és kollektív érdek ennyire egy, ahol az érvényesülés ennyiféle lehetősége kínálkozik!, kiáltja. Ehhez csupán fel kell ismerni a lehetséges cselekvés csatornáit és módozatait, ami némi intelligenciát kíván. A rend szabályaival szembeszegülni éppolyan ostobaság, sistergi, mintha a városban ügyet sem vetnénk a házfalakra, és rajtuk átfúrva magunkat toronyiránt próbálnánk közlekedni: gyermeteg, atavisztikus és anakronisztikus törekvés, mely azoknál jelentkezik, akikben az intelligencia csupán másodhegedűs (itt elmosolyodik) - mert ellenállni a rendszernek, mely mindent fenntart és definiál, csakis a fantázia birodalmában lehetséges, ahol az ellenállás valamennyi eredménye is csupán képzeletbeli. Vissza