Üldözött versek

Előszó

ÜLDÖZÖTT VERSEK

Huszonöt évvel ezelőtt a fehér-terror máglyára ítélte könyveimet, azóta mindig üldözött verseket írok és üldözött voltam magam is. A német megszállás alatt zúzdába vetették minden meglévő kötetemet, kézirataim különböző rejtekhelyeken vesztek el s részben magamnak kellett megsemmisítenem őket, mikor üldözőim már az ajtómon dörömböltek.
Éppen ezért nehéz feladat volt e kis kötet anyagát összegyüjtenem azokból a kéziratokból, amelyeket egy-egy barátom mentett meg a pusztulástól s azokból, melyeket emlékezetem őrzött meg. Beleiktattam legújabb verseimet s néhányat azokból a régiekből, amelyek jóslatszerűen egyeznek a megért időkkel, köztük az 1918-as forradalom nyersét, a »Katonafiamnak« címűt is, mely hosszú üldöztetésem egyik főoka volt. Kis könyv a sok elveszett nagy kötet helyébe, csak annyi, hogy jelt adjak magamról: élek, élünk! Különös csoda ez és egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a csodát a győzelmes orosz hadseregnek köszönhetjük, amely a mi számunkra még idejében érkezett meg.
Ha azokra gondolok, akiket halálra kínoztak, ha azokra, akik harcban pusztultak el és azokra, akik árván maradtak, szinte bűntudattal hajtom le feje, mert én megértem ezt a tavaszt: élek, itt vagyok. Talán azért maradtam meg, hogy érettük szólhassak, hogy elmondhassam az elmondhatatlant, de tehetetlenül állok a feladat előtt, mert arra, ami történt, emberi szótárban nem találok szavakat.
Bátyám, rokonaim, barátaim és mind ti mártírok, bocsássatok meg érte. Bocsássatok meg mindannyiunknak, akik örülni tudunk a napfénynek, a szabadságnak és ennek a nagy tavasznak, mely sírotok fölött virult ki, amely csupán az emlékezés virágát adhatja már tinéktek és azt, hogy nem felejtünk.
Budapest, 1945 április 20-án.
Várnai Zseni Vissza