Útjelző

Előszó

Amikor elhatároztuk, hogy a szenvedélyekről, függőségekről szól majd ez a számunk, örömmel nyugtáztam magamban, hogy szívesen és talán könnyebben is végzem majd el a vállalt feladatokat - így például a bevezető gondolatok megírását is -, hisz sok mindent tudtunk a szenvedélybetegségekről, ismertünk adatokat, tényeket - de talán egyikünk sem gondolja magáról komolyan azt, hogy szenvedélybeteg. Azaz azt hisszük, hogy felette állunk ennek a problémának. Arról pedig könnyebb írni, tanácsokat osztani, összefogni, amiben nem vagyunk "vétkesek". Az első szerkesztőségi beszélgetésen közösen felvetett témák kapcsán kezdtem először elgondolkodni azon, valóban nem érintenek-e engem ezek a problémák? Majd a további keresés után vetődött fel bennem a kérdés: az igaz, hogy a jól ismert szenvedélybetegségek nem érintenek, és a sajnos sokak által megvetett szenvedélybetegekkel sem találkozom nap mint nap, de rá kellett döbbennem arra, amit valahol mindannyian sejtünk, esetleg tudunk is, csak igazán még magunknak sem merünk bevallani: az életünkben bármi lehet függőség. Minden, amit túlzásba viszünk, vagy minden, aminek akkor és ott nincs funkciója, tehát valami más miatt tesszük. És ezek a függőségek azért vannak még mindig jelen az életünkben, mert nem akarunk magunkkal valóban találkozni. Szembesülni. Ekkor olvastam a mottóban feltüntetett mondatot. Megrázott. Hisz valóban egy ideig jól érezhetjük magunkat a meleg vízben, de ez előbb-utóbb elviselhetetlen lesz: kihűl és fázni fogunk. Azt kívánom, hogy cikkeink elolvasása is arra ösztönözzön: nézzünk szembe magunkkal, és ijedjünk meg. De itt ne álljunk meg, lépjünk tovább, felfedezve az önmagunkkal való fájdalmas szembesülés örömét is, hogy noha mindannyian szenvedélybetegek és függők vagyunk, van Valaki, aki azért adta az életét, hogy megszabadítson bennünket. Valósággal szabaddá tegyen. Vissza