Utolsó villamos 1984

Előszó

Ha lezárul egy korszak, az ember akaratlanul is önvizsgálatra kényszerül, A szembenézés elkerülhetetlen; vagy egy pohár alját vérszínőre festő bor fénye, vagy egy álmatlanul átizzadt éjszaka vezet viasza az elmúlt fél évtized homályába, A meginduló folyam átszakítja az agytekervények által eléberakott gátakat. Feltűnik egy rövidhajú, ijedt szemű, teenager-pirulós emberke, tele tudásszomjjal, ambícióval, csodálkozással. Hirtelen bekerül a "szellemi elitbe", sodródik az eseményekkel. Mindent elhisz. Ijedten próbálja lekörmölni a teljességgel érthetetlen dörgedelmeket a rideg és sötét előadótermekben, ahol kígyók mosolyognak rá, és sziszegik álnokul, hogy ezt már magától értetődően neki tudnia kell. Aztán jönnek az első rúgások, pofonok. Eleinte még csak bízik saját magában, és az anyag elsajátíthatóságában. Később megtanulja, hogyan kell cinikusan kinevetni magát, amikor a porban csúszik. Kialakítja a puskázás művészetét. Telnek-múlnak az évek, A tudás valahogy mégis kezd lerakódni valahová. Meglepődve veszi észre, hogyan válnak reflex-szerűvé a villamosmérnöki asszociációk, A túlhajszolt vizsgaidőszakok neuron-bombázásainak felhőiből időnként feldereng egy-egy Tanár arca: akitől lehetett tanulni szakmát és emberséget. Megvillannak egy pillanatra az alvilág erői is: bürokraták, demagógok, álbarátok,szembehazudók, poffeszkedők. övék az enyészet, mert különben nincs esély a túlélésre. Előjönnek azok a momentumok, amelyek mégis értelmet adnak. Egy baráti szó melege, a közösen vett akadályok öröme, a kedves ölelése, egy-egy este illata, a faburkolaté sörözők aranysárga itala. Kirándulások, kupák szívdobbanásai, közös emlékek, hisztérikus görcsben tobzódó röhögések. Az almatáborok undorában összetartó viccelődés, felhőtlenség, és közben az emberke megérett, önállóan gondolkodó és cselekvő, alkotni képes ember, aki méltó arra, hogy zöldfülüként, tanoncként folytassa tovább, valahol másutt. Az öt évnek megismételhetetlenül vége! Vissza