Egy lelkIIsmeret lázadása

Fülszöveg

Visszaemlékezéseim, amelyek saját életutamon keresztül múltunk egy darabjának néhány jellegzetes kémelhárítási eseményét és rendszerét is az Olvasó elé tárják.
A múltat idézve, a jelent érintve, negyedszázados számos tapasztalatomon keresztül igyekeztem megvilágítani mindazt, amit az Olvasó részére arra érdemesnek találtam.
V. Nagy Árpád

Volt földműves, kubikos, krampácsoló, azaz MÁV pályamunkás. Huszonöt évig pedig a Belügyminisztériumban kémelhárító operatív főtiszt, ahonnan - saját kérésére - 1975-ben nyugállományba vonult. Nyugdíjazását követően építőipari segédmunkás, taxis, majd ismét segédmunkás a bolgárkertészetben.
Érettségi után a rendőrtiszti akadémiát (1967), azt követően pedig főiskolát végzett (1971).
Most pedig: megírta életútját.

V. Nagy Árpád könyve nélkülözhetetlen kortörténeti adalék egy olyan jelenben, amelyben önző, a kizsákmányolás fokozására törekvő pártok ügyködése közepette nap mint nap hamisíttatik meg a múlt azzal a céllal, hogy végül eltöröltessék. S vele söpörtessék el a megismerés, az elemzés és az erkölcsi ítélet.
A Szerző könyve e törekvésekkel száll szembe, annál is inkább, mert a munka nem csupán a diktatúrák terrorszervezetének hétköznapi működésébe vezeti be az Olvasót, hanem elé tárja egy volt ÁVH-s, majd belügyes tiszt meghasonlását, végeredménye a szolgálattal s a kommunista elmélettel és gyakorlattal való egyszer 's mindenkorra való szakítás, s az innen a nyilvánosság előtti színvalláshoz, az önnön megítéléshez, a vállaláshoz s a megtisztuláshoz vezető út.
A kommunisták utódainak minden erőlködése dacára a mai napig sem sikerült kiiktatni a társadalomból az áldozatok tömegeit - és a tettesek csoportját. Ne legyenek illúzióink: az áldozatok közé nem csupán a meggyilkoltak, valamint az üldöztetést, meghurcoltatást, megkínzatást s börtönöket túlélő állampolgárok tartoznak, hanem rokonaik és utódaik is, akik mindmáig hordozzák magukban a családjukon esett jogtalanság következményeit, ha másképp nem, traumáikban, amelyeknek sokszor ivadékaik is részesévé válnak.
A tettesek - beleértve a parancsokat kiadókat s a parancsvégrehajtókat - pedig hallgatnak. Ha ez utóbbiak közül nagyritkán mégis szóra kényszerül egyik-másik, hát, vége-hossza nincs a "Parancsra tettem" szajkózásának, mintha az illetők nem tudnák, hogy az, aki elfogadva az emberellenes felbujtást, kiiktatja lelkiismeretét, s bűnös célokat választ meggyőződése és tettei mércéjéül, nem hivatkozhat arra, hogy "kényszerűségből segédkezett" megbízóinak, hisz' gondolkodásban és cselekvésben már eleve azonosult a tettesekkel.
V. Nagy Árpád nem alacsonyul le odáig, hogy a "Parancsra tettem" nyomorúságos ismételgetésével áltassa az Olvasót; könyve - amely egy nincstelen parasztfiú pályafutását tárja elénk Rákosiék Államvédelmi Hatóságánál s Kádár János belügyminisztériumának kémelhárításánál - őszinte szembenézés, a másokat bűnbaknak való kikiáltás, a felelősség áthárítása s panasz nélkül.
Jól lehet ez utóbbira lenne oka, hisz' ha nem is üldözték saját elvtársai, felettesei igencsak gondoskodtak arról, hogy leszoktassák az önálló gondolkodásról - ha úgy adódott, cseppet sem kesztyűs kézzel.
V. Nagy Árpád mégsem áldozata a szolgálaton belül ugyancsak érvényesülő önkényeskedésnek, és nem is mártírja szókimondásának. És sorsának sem, amelyet 1975-ben - az idő előtti nyugdíjba vonulásával - vállal, hogy aztán fizikai munkával - malterkeveréssel, majd taxisként - keresse kenyerét.
Döntését egyedül hozta meg, magányosan, barátok nélkül.
Különleges, sokat adó vonulata a könyvnek az az aggodalom, amit a III/II-es főtiszt érez az ország sorsa iránt. Nem az ideológia "szocialista hazájáról" van szó, hanem a kommunisták eltékozolta s kizsákmányolta Magyarországról, amely éltetőként hatja mindmáig.
V. Nagy Árpád az egyetlen a hajdani és a mai "szolgálatok" tagjai közül, aki a D-209-es titkosszolgálati múltját vizsgáló Országgyűlési Bizottság meghallgatásán sem mondott mást, mint a nyilvánosság előtt. Honnan tudom? Hisz' zárt ülésen szólalt meg.
A válaszom: a szíve, a becsülete igazából, s erről mindenki meggyőződhet, aki elolvassa e könyvet, amely tanúságtétel: egy gondolkodó ember önvállalása.
S ezért példa jelennek és jövőnek. Vissza