Válaszutak

Előszó

„A »német idealizmus«-ról már régóta beszélnek, ha a gondolkodásnak arra a korszakára utalnak, amely Kantból indult ki, de amely ugyanakkor el is tért Kant tanításaitól, mégpedig oly módon, ahogy azt először Fichte, majd Hegel és Schelling munkáiban láthatjuk." A német idealizmus fenti meghatározása nem több a filozófiatörténet egyik korszakának kijelölésénél. Ugyanakkor a kor számos gondolkodójának önleírását az utólagos leírás szintjére emeli. Már a Kant utáni gondolkodók jó része a kanti Kritika követőjének tekintette magát. A követésre és a folytatásra vonatkozó reflexiók vezettek el aztán oda, hogy már a német idealizmus legjelentősebb gondolkodói megkezdték e korszak filozófiatörténeti kánonjának kidolgozását. Ez a belső kanonizálás mintegy százötven évig alapvetően meghatározta a német idealizmusra vonatkozó történeti kutatásokat.
A német idealizmus belső kanonizálásának legjelentősebb kísérletét Hegel dolgozta ki, mégpedig a filozófiatörténeti előadások záró részében. Ez a rész a „Legújabb német filozófia" címet viseli, és már a helyi értékénél fogva azt sugallja, hogy a német idealizmust az egész filozófiatörténeti tradíció betetőzéseként kell értelmeznünk. Hegel azonban a német idealizmusban alapvetően nemcsak a filozófiatörténeti tradíció betetőzését látta, hanem a francia forradalom sajátos transzformációját is. „A kanti, a fichtei és a schellingi filozófia. Ezekben a filozófiákban a forradalom a gondolat formájában van letéve és kimondva, amelyhez a szellem az utolsó időben haladt tovább Németországban." A részletesebb elemzések azonban meglepetéseket tartogatnak: a „legújabb német filozófia" nem teljesen azonos azzal, amit manapság német idealizmusnak nevezünk. Hegel ugyanis ebbe a korszakba a kanti filozófiát is belefoglalja, és arról beszél, amit a népszerűsítő irodalomban általában a „klasszikus német filozófia"-ként szokás emlegetni. Ennél is meglepőbb, hogy Hegel a kiindulópontra Kant mellé Jacobit is odaállítja. Vissza