Vízválasztók (dedikált példány)

Előszó

1990-ben, egy meleg augusztusi délután felkapaszkodtam a dévai várhoz, a várost uraló dombtetőre.
Sokszor jártam már itt, szülővárosomban gyönyörködve. A szunnyadó emlékek különös érzést váltottak ki bennem.
Két évtized telt el azóta, hogy 1969-ben elbúcsúztam Dévától. Néhány hónap múlva emigráltam.
Be kell vallanom, a viszontlátás megrendítő élmény volt számomra. Itt döntöttem el valamikor, hogy belépek a kommunista pártba, hogy életemet egy jobb és igazabb társadalom ideáljának szenteljem. A kommunizmus eszméinek megvalósításáért folytatott illegális tevékenységemért 1940-ben letartóztattak, és forradalmi szervezkedés vádjával négyévi börtönre ítéltek.
Azokban a háborús években nagyon közel kerültem a halálhoz.
Egy tömegmészárlás túlélőjeként, megint csak Dévám jöttem vissza, csendet, nyugalmat, megértést és gyógyulást keresve. Ezt követően mindent megtettem a hőn áhított társadalom felépítése érdekében.
Később, érett férfiként úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek. Elmenekülök a rámtörő kétségek elől. E kései visszatérésre az országban néhány hónappal korábban lezajlott események ösztönöztek, azok az 1989-es decemberi napok, amelyek során visszahozhatatlanul összedőlt, megszűnt az a rendszer, amelyért én valamikor kész lettem volna akár az életemet is feláldozni.
Az eseményeket, a román állam gerincét képező „erő", szervezet nyomtalan megsemmisülését, a Román Kommunista Párt felszámolódását távolról, németországi otthonomból követtem végig. A televíziós tudósítások során, úgyszólván egyenes adásban láthattam amint a fellázadt tömeg megbuktatja és elűzi volt karánsebesi fogolytársamat, a nemrég még mindenhatóként istenített Nicolae Ceaujescut és „istennnőjét", Elenát, hogy néhány nappal később egy vidéki város kaszárnyájában sebtében összehívott bíróság bűnösnek találja, halálra ítéltje, majd agyonlövesse őket. Vissza