Volker Schwarz

Előszó

A cím tulajdonképpen lopás, mentségemül az szolgáljon, hogy éppen Volker Schwarztól emeltem át ennek a szövegnek az élére. Merthogy Schwarz festett ilyen című képeket még 1993-ban, sőt, Csend címmel is készített ilyen képet. Mármost ebben az írásban róla lesz szó.
Schwarz képeit, ha a többségét vesszük, sokkal inkább jellemzi valamiféle mozgalmasság, drámaiság, már-már hangosság, semmint a csend. Ha azonban előkészületeket kell látnunk részéről a csendhez, akkor ez igencsak fontos bejelentésnek tetszik, valami olyasminek, amely minőségi változást hozhat művészetében. A minőségen sokkal inkább a festői gondolkodásmód átalakulását értem, mint értékminősítést. Mi több a képi fölületen sem azt jelenti, hogy az szépecskén kiürül majd, hanem azt, hogy a hangzások visszafogottabbak, a történések szolidabbak lesznek, akárha egy kihűlő csillag kristályosodásának lennénk szemtanúi. És valóban: Csend című képén talán valami kristály-alakzatot ismerhetünk föl.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy az itt emlegetett csend a jelenlegi összefüggésekben metafora. (Mondhatnám pontosabban: szünesztézia, azaz: auditív képzeteket társítunk vizuális jelenségek érzékeltetésére.) A festészet valójában végtelenül csöndes dolog; a meditáció sajátos formájaként is fölfoghatjuk. Állni egy állvány, egy kifeszített vászon előtt, ecsettel és festékkel ráírni azokat a jeleket, amelyeket az adott pillanatban állapota legautentikusabb kifejezőinek tekint a festő, ez annyiban meditáció, hogy megtörténik a lélek kiírása is. Vagyis, a befelé fordulásból kifejezés lesz. Közbe kell vetnem: a csend nem föltétlenül elhallgatás.
Mármost azt gondolom, Volker Schwarz csendje inkább a befelé fordulás hangsúlyozása kíván lenni, azt a képet akarja megkeresni, amelyik kizárólag rá jellemző. Egészen biztos, hogy olyan képeket is fog találni, hiszen jobbára már eddig is ilyeneket csinált. Azt is mondhatnám, hogy tache-isztikus indíttatású festőben ilyen fegyelmezettet még nemigen láttam. Volt ugyan a francia tache-ben egy olyan irányzat, amely mindig valami kemény mag köré szervezte a gesztust, Schwarz azonban ennél is dúsítja olykor mondván: az alkotói tudatosság nem elhanyagolható.
Ezeknek a képeknek meglehetősen gazdag olvasata van. Kiváltképpen amiatt, hogy több gondolati réteg van egymásra csúsztatva. A jelszerűség már önmagában is számos gondolati ötletet kínál, a szerkezet mint építmény ezt még bizonyos hierarchiába is emeli, alattuk pedig ott a gesztus ősi trivialitása, ereje. Fölszabadultság és megfontoltság, formált és formátlan. Ezek Volker Schwarz festményeinek alapvető ellentétei. És - persze - magyarázói szintén. Vissza