Zsigmondkori oklevéltár I.

Előszó

Félévszázadnál hosszabb idő óta készül a kiadvány, amelynek első kötetét az olvasó most kezében tartja. 1888-ban határozta el a Magyar Tudományos Akadémia történeti bizottsága oly oklevéltár kiadását, amely a tudományos kutatás számára hozzáférhetővé tenné történelmünknek 1387-1437 évek közti okleveles emlékeit. Ekkorra már befejeződött a XII. kötettel az Árpádkori Új Okmánytár megjelenése, az 1878-ban megindult Anjou-kori Okmánytár eljutott az V. kötetig, sőt a «Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból» című három kötetes kiadvány megjelenésével 1876-ban lezárult a külföldi levéltárak magyar vonatkozású okleveleinek publikálása Mária királynő haláláig (1395) terjedően. Mindenképpen ideje volt tehát gondoskodni az Anjouk és a Hunyadiak közti korszak okleveles emlékeinek összegyűjtéséről és közzétételéről. A munka elvégzésével az Akadémia Wenzel Gusztávot és Fejérpataky Lászlót bízta meg. Annak feladata a külpolitikai vonatkozású iratok kiadása, ezé pedig a hazai rész szerkesztése volt. Wenzel kiadványa valószínűleg ugyanolyan jellegű lett volna, mint hasonló tárgyú Anjou-kori publikációja, azaz az Akadémia költségén és megbízásából külföldi levéltárakban másoltatott anyagnak az egyszerű lenyomata, s így elmaradása pótolhatatlan veszteségnek éppen nem mondható. Annál sajnálatosabb, hogy Fejérpataky sem jutott el oklevéltára befejezéséig. Kortársait és utódait egyaránt messze túlszárnyalva rátermettség és tehetség, szorgalom és munkabírás, tanultság és szakműveltség dolgában, mindenkinél alkalmasabb volt megteremteni első modern oklevélkiadványunkat. Tervezetében, melyet 1889-ben a történeti bizottság elé terjesztett, nagykoncepciójú s amellett írásos emlékeinket töviről-hegyire ismerő szakember biztonságával állapította meg: A kiadvány célja minden tekintetben teljes képet adni az ország belviszonyairól s ezért a teljes forrásanyagot kell közzétennie. Csak az egyszerű perhalasztásokról, bírságkivetésről vagy lefizetésről, a per folyamának különböző fázisairól szóló oklevelek hagyhatók el, főleg akkor, ha a végső ítéletlevél is fennmaradt, amely mindezeket magában foglalja, továbbá egyéb kevésbé fontos oklevelek, «hacsak valami ok közlésüket indokolttá nem teszi». Az óriási terjedelmű anyagnak teljes szövegű kiadásáról azért nem lehet szó, mivel «ily kiadványnak évtizedek múltával sem érnők végét és kérdés, vajjon a teljes szöveg közlése, mely kétségtelenül leghívebb képét nyújtja az oklevélnek, kárpótol-e azért a sok visszatérő formuláért, szóhalmozásért és ismétlésért, melyeket az oklevelek formaszerűségüknél fogva magukba foglalnak s melyek a helyet nagyobb haszon nélkül töltik meg s ez által a kiadványt szerfölött költségessé, teljessé tételét pedig hosszú időre lehetetlenné teszik.» A közlés legcélravezetőbb módjának a latinnyelvű kivonatot találta, mivel ez megtartja az oklevél eredeti alakját a bevezető- és záróformulával együtt, az érdemleges tartalmi részt áthidaló kifejezésekkel az eredeti szövegből egyszerűen átveszi s így az oklevélről tartalmilag, sőt némi tekintetben formailag is a leghívebb képet adja. Vissza